Hó

Megérkezett hozzánk a hó, és úgy tűnik, rátelepedett még a lelkemre is. Ez rosszul hangzik, pedig jót jelent. Reggel hétkor, mikor kelünk, a lakásban hideg van és sötét, és a helyzeten csak rontana, ha felhúznánk a szigetelési megfontolásból minden este gondosan leeresztett redőnyöket. Hipphopp előkerülnek a meleg zoknik, infantilis mintákkal, egy-egy kihúzódott cérnaszállal, körbefogják lábfejeinket, soha ennyire nem díjaztam jelenlétüket, öregszem. Reggelire mindig gabonapelyhet kér a gyerek, s ha kérdezem, ízlik-e neki a müzlike, fontoskodva kijavít, a tányérban nem őzike van, anya. Mosolycsaló ez a kis jelenés a fáradt, fagyos téli reggeleken. A hisztit azért nem úszom meg. A bunda, a sapka, a cipő, a téli nadrág - mind vitaalap. Biciklivel megyünk, az óvoda messze, ajjj édesem, siessünk, lemaradsz a reggeliről. Mert hogy ott is eszik valamit, többnyire joghurtot vagy sajtos, szalámis kenyeret uborkával. Az uborkának nagyon jó az illata a folyosón, beleszippantok. Rohanok aztán az első németórára, útközben még a szavakat ismételgetem, és főleg a derdídászt, és bosszankodom, ha valamelyik nem jut eszembe. A tanárnő kedvesen fogad, készült ám nehéz feladatokkal nekem, mondja büszkén. Örülök is, nem is, biztos értitek. Aztán teljes mértékben kikészít. Másfél órán át válogatott kínzásokkal gyűr, pörög az agyam, de lassul is közben, néha már csak sóhajtanék, ezt most épp nem tudom, meg azt sem, de eszembe jut, meg kell tanulnom németül, ez sok problémánkat oldaná meg. Közben látom az üvegfalon át a télen is gyönyörű udvart, elképzelem, ők itt fogják felállítani a karácsonyfát, itt fognak ünnepelni az unokákkal, milyen szép időskoruk van! Nem álmodozom a karácsonyról, magam sem értem, miért nem. Boldog vagyok most is. És boldog leszek akkor is.

Fél tizenegykor végzünk. Tizenegyre megyek a másik tanárnőhöz, vele csak beszélgetünk, semmi nyelvtan, semmi kötöttség, csupa móka, kacagás. Neki öröm, hogy taníthat, hogy járok hozzá, ez számára szórakozás. Én is jól érzem magam, de a nyelvi gát azért sokszor letör, borzalmas dolog a kommunikációs akadályozottság. Ott is körülnézhetek, megmutatja a régi zongorát, szép darab, de csak a nagyfia szokott rajta játszani néha-néha, szegény, olyan magányos, bárcsak lenne valakije, az jót tenne neki. A néni szemébe nézek, próbálok sokatmondóan, szavak nélkül üzenni, nem kell levetítenie az unásig ismételgetett filmet, már rég rájöttünk a férjemmel. A nagyobbik fia meleg. Na és? De nem mondom ki, én udvarias leszek ebben a játszmában. 
Délig folyik a trécs. Nem szívesen megyek haza, jó ott lenni a nénivel, nevetünk is sokat.

Boltok sora. Fejből tudom, hol mi olcsó. Ügyesek vagyunk, egy-egy dolgot már kistermelőtől veszünk. Eszembe jut, a gyereknek téli bakancsot kell venni, az egyik üzletben a héten jó áron adnak bundás, hópehelymintás lábbelit. Na akkor óvoda után, elmegyünk oda, megvesszük a cipőt, meg a holnapi ebédhez valókat, és tejet és öblítőt és még sok mást. Hazaérek, állott szag a lakásban. A redőnyök lent, még mindig a kora reggeli fáradtság lebeg a falak között. Életet lehelek a terekbe, fény és levegő árad a szobákba, hűvösen, erőszakkal. Jól esik. Bedobok egy mosást, és elmosogatom azt a pár tányért is. Fáradt vagyok, este sokáig tanultam. Jó volna már blogolni is. Enni kezdek. Ilyenkor mindig hideget, ha mindenki otthon lesz, négykor, majd meleg is kerül az asztalra. Ránézek az órára, ötvenkét perc múlva indulnom kell az óvodába. Főzni kezdek, ma gyorskaja lesz. Halrudacska, nagy luxus, ritkán van. És kivételesen a majonézt sem felejtettem el. Hogy fog örülni a kicsi! Elmosolyodom. Kész az ebéd, és még mindig van több mint negyed órám. Belerombolok a könyvembe, Edward Rutherfurd kalandfilmet vetít elém. Istenem, kinek drukkoljak?

A biciklin ülve a szemembe vág a szél. Ez a vékony, kötött kesztyű mostanra már édeskevés, fáznak az ujjaim. Fájnak. Végre odaérek. Fut felém a gyerek, szaporázza a lépteit, a futása még mindig nem az igazi, de fejlődik szépen. Csupa folt a ruhája, látom, spenót volt az ebéd. Az óvónéni csóválja a fejét, ma már jobban viselkedett a kisasszony, de még mindig nem az igazi. Én tartom magam a saját magammal kötött megállapodáshoz: türelmes vagyok. Mindenkivel. Próbálok az lenni. Megint a biciklin. Búg a dinamó, tetszik ez a súrlódás. Megérkezünk a boltba, a gyerek gondol egyet, ő most itt nem akar cipőt próbálni. Elfut, bebújik a sorok közé. Visszacibálom, amúgy kedélyesen. Hisztizik, hangoskodik. Ráerőltetem a csizmát, közben mindent megígérek, ha most jó kislány, akkor a Holdat is megkapja. Hogy ez nem jó módszer? Ott, abban a szituációban ennyire futja. Tovább üvölt, nem akarja visszavenni a saját cipőjét sem. Harisnyában szeretne hazajönni, kárálja veszettül, kotonreklámkodik. Megnéznek minket, ki mosollyal, együttérzően, ki lesújtó tekintettel méreget, rosszul esik, túlélem. Innentől kezdve az egész vásárlósdi egy rémálom, cipelem a zacskókat, két megtermett darabot, hátizsák az első kosárba, a kormány két oldalára a két zacskót akasztom, a még mindig követelőző, bundahaddal ellátott tizenöt kilóst sokadszorra is a járműre emelem, becsatolom középen, majd a két lábánál egyesével, miközben tartom a biciklit, hogy fel ne boruljon rakományostul, kiforgatom a négy számjegyet, íme, a kód stimmel, vihető a járgány. Indulunk. A gyerek még mindig üvölt, most már csokisfánkért, amit mérgemben csakazértsem vettem meg neki. Nehéz irányítani, a súly hol balra, hol jobbra húz. Már mindjárt megérkezünk. Itt érdemes letérni a kerékpárútról, a házunk előtt túl magas a padka, ezt a száz métert már megteszem a járdán, úgyis szélesre gyártják itt a gyalogösvényeket. Megyünk, mindjárt ottvagyunk. Az agyamban perverz ötletek körvonalazódnak, otthon mivel-mennyit-hogyan fogom büntetni a gyermekem. Aztán hirtelen abbahagyja a bömbölést, szipog. Megsajnálom. Megnyugtatom, otthon majd levetkőzünk és iszunk egy kakaót, az is jó dolog, nem? Szipog. 

Egy férfi jön velünk szemben a járdán. Nagydarab, és jól látom, vigyorog. Megáll. Középen. Széttárja karjait, egyik oldalán sem férünk el. A kerékpárút a másik oldalon van, mondja. Felülről tekint ránk, megítél, oktat. Hirtelen válaszolni sem tudok, most engem tanít? Kijavít? Újra mondja, a kerékpárút a másik oldalon. Vér tolul a fejembe, nem látja a takonnyal borított arcú gyerekemet, meg a minden oldalról körülvevő zsákhadat? Még mindig mosolyog. Egy pillanatra megingok, lehet, hogy csak viccel? Szar poén, de legalább poén lenne. Nem. Rendületlenül mutatja az ujjával, nekünk a másik oldalon a helyünk. Nem tágít. Nem férünk el mellette, szinte megijedek. Egyre gúnyosabb, hangosabb. Ez a járda a gyalogosoké, nem a bicikliseké. Elmakogom, de mindjárt itt a házunk. Nagy kegyesen félreáll, csóválja a fejét. A szabály az szabály. 

Büszkeség az arcán. Övé az erkölcsi győzelem. Most aztán egy életre megtanított, hogy mi a jó és mi a rossz.

Begurulunk a kapun. Érzem, hogy sírok. Könnyek folynak az arcomon, meleg csíkok a dermedt mezőn. A gyerek egy szót sem szól, lélekközösséget tartunk. Leakasztom a csomagokat, látom, hogy remeg a kezem. Kiemelem a kicsit az üléséből, egy pillanatra megfájdul a derekam. Betoljuk a biciklit a sufniba, megcsap a szerszámok meleg, dohos szaga. Felmászunk két emeletet, síri csendben. Mindketten szipogunk. Fent levetkőzünk, és megisszuk a beharangozott kakaót. Ülünk az asztalnál, beszélgetünk. Aztán játszunk. Körberajzoljuk a háromszögeket, a kiskacsát, a karikát és a felhőt. Az élet nem áll meg. Hazaér a férjem. Megebédelünk, a gyerek másodszorra. Gőzölög a hal. Utána kávézunk, előveszünk néhány elhalasztott témát. Rámnéz a sötét szemeivel, sóhajt, elege van abból, hogy mindenki hülyének nézi - a főnöke, az OTP-s ügyintéző, a Kabel Deutschland píár brigádja. Most inkább még nem mesélem el neki a délutáni konfliktust, rettegek, hogy a fickónak adna igazat. A gyerek közben ostromol minket, újabb és újabb játékokat cipel be a nappaliba, és kér, könyörög, követel, ugyan játsszunk már vele egy keveset. Fáradt vagyok, leheveredek mellé a szőnyegre, megelégszik ezzel is. Közben értelmezek és magolok egy táblázatot, vonatkozó névmásokról. Mondatokat találok ki, jó szórakozás. A macska, amelyik a szomszéd utcában lakik, mindig nálunk szokott reggelizni. A szomszéd, akinek a bokrai egész nyáron sárgán virágoztak, tegnap elutazott. A férfi, akivel a járdán találkoztunk, talán csak jót akart...

Este aztán mégis elmesélem, megsajnál. Miért nem mondtad neki, hogy nem könnyű dolog egy kis hisztizsákkal bevásárolni, kérdi harcosan. Ha ott lettem volna, megvédtelek volna!
Nevetünk. Nekünk nem nehéz. A magányosoknak, a meg nem értetteknek, az elhagyottaknak, a csalódottaknak, a nem szeretetteknek nehéz. Nekünk nem lehet az. Nincs helye siránkozásnak. Élvezni kell az összes percet. Meg kell élni a keserű pillanatok fájdalmát is, mert mi aztán vissza tudunk találni magunkhoz. Sokaknak ez nem sikerülhet, önhibájukon kívül. Érzem, nincs bennem harag. Eltűnt. A reggeli őzikével. A búgó dinamóval. Az öreg zongorával. Remélem, hogy valahol, talán nem messze, egy szobában, egy meleg ágyban most egy férfi jól alszik, s boldoggá teszi a körülötte lévőket. Mert ez kötelessége. 

A megalázottság érzete azért nem múlik el gyorsan. Az énképemből kiharapott darab hiánya fájó, a megmaradt torzónak időre van szüksége, míg ismét felépítgeti önmagát. Nem nagy dolog, mondja a férjem, ilyeneken nem érdemes sokat rágódni. Jó neki, ő egész más lelki alkat. Meg aztán ott motoszkál az is a fejemben, hogy tényleg nem a másik oldalon mentünk, a férfinak talán igaza volt. Közben pedig tudom, igenis van miért háborognom, megvolt az okom mindarra, amit tettem. Vajon ő is tud erről? Vajon én hány embert bántottam meg hasonló felelőtlenséggel? Egyet tudok tenni: mostantól odafigyelek, szabály ne álljon ember és ember közé, mert ebből elegem van. Érik bennem az anarchia utáni vágy, de még magam előtt is titkolom. Nem jó, hogy ezen a felületen panaszkodom, mert nem szeretném táplálni magamban az önsajnálatot, s bennetek sem akarok rossz érzést szülni. Vegyétek úgy, hogy téma híján ma csak naplóként használtam a blogot. 

Jó éjt, kedvesek!